VILLA BAGATELLE

Ne egy klasszikus francia jellegű bisztrót képzeljünk el. Számomra sokkal inkább az általam nagyon kedvelt Nancy Meyers filmjeinek hangulata elevenedik meg. Csodálatos az épület. Olyan, mintha már 1929-ben is azt várta volna, hogy majd egyszer ő lesz A Villa Bagatelle és kitárhatja kapuit a bruncholni vágyók mennyországának.

A fogadtatás, valamint a felszolgálás fiatalos és barátságos. A bundás kenyér tejföllel és füstölt sajttal tényleg isteni, akárcsak az avokadó toast kurkumás tojással. A gofri szintén beleillet az idillikus képbe a könnyű, cseppet sem gejl fehércsoki krémmel, az eperrel és egy csipet mentával. Színesek és bőségesek az adagok, mégis úgy döntöttünk, hogy a késői reggelire rápihenünk és az ebéd kínálatukból is kóstolni fogunk.

Olyannyira család barát a villa, hogy a gyerekeket egy saját kis mesevilág várja a kertben. A Brótpékséghez közeledve én is elolvadtam, amikor megpillantottam a Csigapékséget, mint valami mini mézeskalács házikót, majd megláttam a csésze madáritatót, ráadásul a fán két galamb is turbékolt…

Az amúgy végtelen harmóniát egyedül a teriyaki lazac szabotálta. Borzasztóan sós volt a pár falatnyi, száraz hal filé. A borjúmáj kucsmagombával (mint afféle újragondolt resztelt máj) megpróbálta feledtetni rossz élményt, és tényleg finom is volt. Reggeli apropóján bármikor a legnagyobb örömmel térnék be ide, az ebédet viszont lehet hogy kihagynám. Nem ez a fő profiljuk és nyilván nem is ebben a legerősebbek.

Az idő múlásával a “bagatelle lila” fogalommá vált, a villa pedig változatlanul a bruncholók édenkertje maradt. Hatalmas munka lehet ilyen sok éve tartani a megszokott magas színvonalat és remélem, hogy még sokáig élvezhetjük Buda kultikus bisztrójának a hangulatát és a reggel-ízeit.